Lazy ZsofiHogyan is kapcsolódunk a magyarságunkhoz, ha kívülről csak azt kapjuk, hogy “te nem is vagy igazi magyar”? Hogyan találjuk meg magunkat egy olyan országban színesbőrű fiatal nőként, ahol a csapból is a migránsozás és idegengyűlölet folyik? Milyen hatással van ez arra, hogy hogyan látjuk mi saját magunkat – és mibe tudunk kapaszkodni, menekülni ha a valóság már-már elviselhetetlenné válik?
Az Emese álma előadás többek közt ezekre a kérdésekre keresi a választ. Farkas Dorottyával, a darab rendezőjével és fellow Lazy Woman-nal beszélgettünk hovatartozásról, Emese valós és mondabeli történetéről, illetve arról, hogy menni-vagy-maradni.
Hogyan csöppentél bele a színház világába?
Angliában jártam egy viszonylag nagy presztizsű egyetemre, ahol pszichológiát tanultam – ami ugyan mindig nagyon foglalkoztatott, amint elkezdtem tanulni, azon kaptam magam, hogy kényszerből csinálom. Az első évek után azon gondolkoztam, hogy ott is hagyom az egészet. Viszont közben rátaláltam az ottani diákszínházas körökre, és ezek a projektek elkezdték felvillanyozni a napjaimat. Azon kaptam magam, hogy míg az egyetemi óráimra elvétve járok be, addig mondjuk heti 25-30 órát próbálok. Aztán 2020-ban amikor lediplomáztam, beütött a covid, és hazajöttem. Egy ideig nem volt semmi, csak a pangás.
Aztán viszont bekerültem a FreeSZFE első színházcsináló felnőttképzésére és akkor úgy éreztem, egy kicsit a helyemre kerültem – megtaláltam, amivel foglalkozni szeretnék.
Akkor a FreeSZFE-s képzés során született meg az előadás gondolata?
Még egy évvel a képzés vége előtt, 2022-ben pályáztunk a Füge Produkció (Jurányi Ház) független pályakezdőket támogató előadás létrehozására kiírt pályázatára, ahol bekerültünk egy mentorprogramba. 2023 tavaszán volt egy pitch nap, és akkor ott derült ki hogy kapunk-e rá finanszírozást. Hál’ Istennek beállt mögénk a Trafó, illetve a Csokonai15, és így tudott megszületni végül a darab.
Az alapsztori az, hogy van egy fiatal magyar lány, aki ebben az országban született, ezzel a kultúrával nevelkedett fel, viszont történetesen színesbőrű, és emiatt egyértelműen nehezebb számára beilleszkedni ebbe a társadalomba.
Folyamatosan emlékezteti a környezete arra, hogy ő más. És amikor történik egy tragikus esemény és ennek következtében teherbe esik, akkor beüt a krah. És ekkor ez az egész idegenségérzet, amit rávetítenek, felszínre tör. A darab maga azt dolgozza fel, hogy hogyan küzd meg Emese ezzel az érzéssel.”
Hogyan kapcsolódik ehhez a magyar ősmondabeli Emese története?
Úgy, hogy Emese a saját hovatartozását magyarázza meg magának egy ősi magyar mondával, ami az eredettörténetünk, és a főszereplő Emese: az a nő, aki életet adott Álmos vezérnek, aki elindította a magyarokat.
Az eredeti történet szerint, Emese álmában látott egy hatalmas sólyomszerű madarat, aki leereszkedett rá és álmában megtermékenyítette. Az álom, amit látott, arról szólt, hogy neki egy fia fog születni, aki a magyarokat elvezeti az új hazájukba.
Viszont engem nem a jóslat része érdekelt, hanem az, hogy ezt a nőt a monda szerint álmában termékenyítette meg egy idegen. Bár ez egy olyan mitológiai fordulat, ami számos kultúrának az eredettörténetében megfigyelhető, úgy gondoltam, hogy érdemes ezt elővenni és kicsit végiggondolni, hogy amúgy ez így oké?
Nyilván lehet azt is mondani, hogy én szándékosan kiforgatom ezeket a dolgokat, de ezt se tagadnám le. Forgassuk, érted?
Ez volt az egyik inspiráció, a másik meg maga Emese-e története, a valós érzései, megélései a mai Magyarországon mint színesbőrű magyar állampolgár.
Azt gondoltam, hogy az, ami össze fogja fűzni ezt a kettőt, az az, hogyha Emesének az a képzete támad, elviselhetetlen valóságából úgy tud kitörni, ha egy fiktív sztorihoz kapcsolódik, és elkezd abban létezni. Ez nyilván egy téveszmés állapot, de közben annyira pontosan megragadja azt, hogy neki mi az, ami hiányzik. Tehát egy fantáziába kapaszkodik, ami számomra az egyik legizgalmasabb emberi megküzdési kísérlet.
Az előadás egy one woman show, ami egy fiatal nőről szól, és nők írták. Maga a női lét mint téma, mennyire került előtérbe az írás folyamata során?
Az egész, még Emese története előtt, bennem ott indult, hogy 2022 szeptemberében megjelent a szívhangrendelet. Ez akkor engem annyira felháborított, hogy elkezdtem napi szinten azon gondolkozni, mi van, ha én – mint fiatal nő – váratlanul teherbe esek, és nem szeretném megtartani a gyereket, mert még nem tartok ott az életemben. Aztán jön ez a rendelet, megmutatják a szívhangot, és el kell döntenem, mit érzek. Ez indította el bennem az egészet, meg hogy a nők szerepéről egyébként milyen irányba megy a diskurzus ebben az országban, most, amikor a családpolitika előírja írja, hogy az apa férfi, a nő meg szüljön.
De ahogy haladt előre a munka, rájöttem, hogy nem ez lett a darab központi témája. Végül inkább arról kezdett szólni, hogy mi történik, ha nem fogadnak el, idegennek érzed magad ebben a saját országodban. Ez az a két nagy téma – nőiség és befogadás – ami végül összefonódik, az anyaság és a terhesség kérdése igazából háttérbe szorult.
Milyen érzések jöttek fel bennetek az írás és a próbák folyamatán a hovatartozás témájával kapcsolatban?
Ami Emesét és engem is foglalkoztat, az az, hogy meddig tudunk itt maradni. Beszélünk angolul, éltünk már külföldön, de közben mindkettőnkben van egy olyan, hogy tök jó lenne valamit tenni itthon is.
Emese elkötelezetten akar a szakmáért is tenni, ez nagyon foglalkoztatja. Nekem kevesebb a feladattudatom ezzel kapcsolatban, mert nagyon demotiváló tud lenni számomra ez a közeg.
A független színházi lét küzdelmes, nagyon kevés helyre lehet menni, és ott is minimális pénzből dolgozunk. Nem akarok folyamatosan szívességeket kérni, de jelenleg ez azt jelenti, hogy sokszor nincsenek projekteim, és ez nagyon lehangoló.
De a másik rendszerszintű probléma az, hogy ez az egész, ez ráül az embereknek a lelkére, látsz egy általános demotiváltságot, sőt lemondást.
Ez a fajta közeg az embereket nem az együttműködésre készteti, hanem inkább arra, hogy mindenki ragadja meg azt, ami az övé és vigyázzon rá, mert lehet nem lesz másik.
Én is pont ezt tapasztaltam, amikor beleláttam kicsit ebbe a világba. Például, a Lazy-vel benne vagyunk egy független európai kulturális hálózatban (Reset! network), ahol több magyar tag is van, például az Auróra is. Sokszor azon kapják magukat a magyar tagok, hogy olyan problémákat próbáltak elmagyarázni a franciáknak, angoloknak, amik ott szinte elképzelhetetlenek. Náluk nem azzal telik az idő, hogy a saját fennmaradásukért harcoljanak.
Itthon folyamatosan egy készenléti állapotban vagy, mert semmi sem biztos. Folyamatos szorongás van, amiből nem tudsz kilépni. Nem érzed magad biztonságban, mert lehet, hogy holnap már az sem lesz, amit eddig megszoktál. Ez annyira kimerítő. Nem marad energiád arra, hogy új projekteken dolgozz, mert az időd azzal telik, hogy egyáltalán életben tartsd, ami épp van.
Ami még rosszabb, hogy már nincs is olyan oktatási intézmény, amit szívesen választanék, pedig nálam még abszolút benne lenne a továbbtanulás. A képzési lehetőségek is minimálisak, mert már kábé nincs olyan művészeti egyetem, ami ne lenne a kormány által irányított. Emiatt kezdek megint azon gondolkodni, hogy talán itt az ideje dobbantani.
Tavasszal mutattátok be először az Emese álmát. Milyen visszajelzéseket kaptatok?
Nekem az volt a legizgalmasabb, amikor olyan emberek, akikről egyébként tudom, hogy másképp gondolkodnak a világról és az országról, mint én, megnézték, és azt mondták utána, hogy elgondolkodtatta őket. Ennél jobb visszajelzést nem gondolom, hogy kaphattam volna.
Aztán kijött a Telex-en egy interjú velünk, aminek nagyon provokatív címe van (Az a punk ötletünk támadt, hogy miért ne lehetne a magyarság ősanyja egy fekete lány), és a Facebook poszt alatt kialakult egy elég komoly kommentfolyam. Mondjuk úgy, hogy kaptunk sok, nem különösebben konstruktív kritikát. Ez bár nem lepett meg, érzelmileg mégis meg tudott viselni engem és Emesét is. Ezért azt gondolom, hogy figyelnünk kell arra, hogy milyen közegben van ez megmutatva, hogy a darab közreműködői, alkotói ne sérüljenek a folyamatban annyira.
Persze az is benne van, hogy az összes olyan dolgot, ami kifejezetten témája a politikai kommunikációnak és amik törésvonalakat jelképeznek a magyar társadalomban, azokat mi szépen beleraktuk egy fazékba, és összekavartuk. Tehát nem meglepő, hogy ezt a levest sokan ki fogják köpni.
Sajnos az elmúlt időszak politikai üzenetei miatt már magáról a magyarságról beszélni, ezt az identitást firtatni is “polgárpukkasztónak” számíthat.
Hiszen miért akarsz te erről beszélni, miért akarod ezt firtatni, hogy ez micsoda, amikor mi megmondtuk neked, hogy ez micsoda.
Szerintem a magyarság, a nemzeti identitás, hovatartozás, az sosem lehet olyan dolog, amit valaki fölülről határoz meg. Ez mindig alulról kell, hogy jöjjön.
Mikor láthatjuk a darabot újra, what’s next?
Az Emese álma előadást október 19 és 20-án lehet megtekinteni következőre a Trafóban (jegyek itt). Nagyon-nagyon várjuk, hogy eljöjjetek és utána elmondjátok, hogy nektek miről szólt ez az előadás. Hajnali 5-ig elérhető leszek a Trafó melletti kocsmában. Úgyhogy gyertek, és beszélgessetek velünk!
Az interjút Borsi Zsófi készítette.
Fotók: Kőrösi László