Guest AuthorMég május végén, egy pótcselekvésként Facebook-feedet scrollozó pillanatomban jelent meg előttem a Ladyfest 2024-es eseménye. A fesztivált Budapesten először 2017-ben szervezték meg, ami pár év kihagyás után idén újra visszatért, hogy támogassa a női alkotókat az underground művészeti szcénában, legyen szó irodalomról, zenéről, képzőművészetekről. A Ladyfest ugyanis egy olyan biztonságos légkört biztosít a női fellépőknek, ahol bátran kísérletezhetnek, mert az előadásuk minősítés és ítélkezés helyett támogatásra és őszintén érdeklődő fülekre, tekintetekre talál.
Ahogyan a weboldalon olvastam, a Ladyfest ötlete egyébként „a 2000-es évek amerikai zenei színterén született a nők kulturális láthatóságának katalizálására. Azóta az eredeti ötlet sokfelé elterjedt: egy egészen egyedi, autonóm underground fesztiválok kötetlen nemzetközi hálózatát hozva létre.”
Az idei fesztivál programjai
Az esemény izgalmas programokat ígért. Napközben különböző témájú kerekasztal beszélgetéseket, ahol a Szépírók Társasága, az Auróra Közösségi ház és a Fekete Zaj vagy Kritikus kultúra néven Oltai Kata, Páldi Lívia, Zsuró Zsu beszélgettek különböző kulturális területek aktuális kihívásairól, lehetőségeiről, megoldásairól. A szervezők zenei workshopokban is biztosítottak helyett: az érdeklődő női résztvevők kipróbálhatták magukat egy könnyűzenei (NÜX projekt) és egy gitárworkshopon (Taskovics Viki), mindezt biztonságos és ítélkezésmentes térben. Második nap pedig a Kalóz Records női lemez válogatásából szemezgethettünk.
A Ladyfest legtöbb programja a Gólyában zajlott. Egy délután erejéig pedig az ISBN Galériában is helyet kapott, ami nemrég egy új, nagyobb helyre költözött. Itt a Friss Húsnak volt válogatott vetítése, illetve beszélgetése a rendezőkkel, mindez transzgenerációs traumák, anyaság terhe, irreális szépségideál hajszolása témában. A vetítések és beszélgetések után pedig Istvánkó Bea, az ISBN Galéria alapítója tartott kurátori vezetést a bolt feminista kiadványairól.
Este zenei előadásokat hallgathattunk meg: A Ladyfest szervezői meghirdettek egy open call-t, ahol női zenekarok, dj-k és szelektorok jelentkezését várták. A fellépő zenekarok különböző zsánereket, a folktól kezdve az indie-n, alteren, popon át egészen punkig, sokszínű irányokat képviseltek. Felléptek feltörekvő, egyelőre egy-két koncertet maguk mögött tudó előadók is, mint például a Dysfunctionals vagy a Sárkánygarbó. De kifejezetten erre az eseményre összeállók előadását is hallhattuk, ilyen volt például a Szendék Zsüjával (Szende Laura, Szende Natalie, Liszkai Zsani, Görcz Andrea) is. Illetve volt a line up-ban már tapasztalt, több éve fellépő előadó is, többek között Nora Volosinovszki, aka feryne a mindig badass elektro szettjével, és Varga Zsuzsát visszatérő fellépőként is ismét meghallgathatta a Ladyfest közönsége.
Irodalom, identitás és közösség: a Ladyfest útravalói
A 18:00 órakor kezdődő, a Gólya tetőn megszervezett előadásra érkeztem. Elfoglaltam a helyem egy levendulás Békanő limonádéval a kezemben és vártam, hogy milyen válaszokat kapok majd arra a kérdésre, hogy „Szakma, terápia vagy hobbi az irodalomírás?”. A sörpadot és a mikrofont Szépírók Társaságában aktív írók és/vagy költők, Bán-Horváth Veronika, Pásztor Andrea, Seres Lili Hanna, Szűcs Anna Emília, Vados Anna ülték körbe. Hamar megfogalmazódott köztük az egyetértés annak kapcsán, hogy szerintük az irodalomírás határozottan szakma. Ennek örültem, miért is ne hivatkoznának rá így a szakmában dolgozók? Közben viszont értettem, miért kérdéses. Engem is foglalkoztat a mai napig, hogy meglehet-e élni belőle? Kiszámítható jövedelmet ad? Egyáltalán hogyan és hol publikálhatok? És még sorolhatnám a bennem folyton felbukkanó kérdéseket. A meghívott előadók is boncolgatták ezeket a nehézségeket, kihívásokat a beszélgetés hátralévő részében. Többen közülük tudtak azonosulni azzal a gondolattal, hogy az irodalmat, mint szakmát lekicsinyítik, ugyanis gyakran kapnak olyan visszajelzést, hogy „Az írás könnyű, nem is munka”, vagy hogy „Neked az írás relaxáció”. Miközben, aki benne van, tudja, hogy gyakran pont a szöges ellentéte. Felmerül bennem a kérdés: vajon egy férfi író, költő is megkapja ugyanezeket a kommenteket?
Szeretném azt mondani, hogy meglepődve hallottam, amikor megtudtam, hogy a meghívott előadók legtöbbje több lábon álló író/költő és nem kizárólag az írással foglalkoznak. De nem lepődtem meg, mert hamar felismertem ebben magam, és megannyi személyt a környezetemben, illetve a tényt, hogy mennyire bele vagyunk kényszerítve a több-lábon-állásba, egyébként nemtől függetlenül.
Kaptam még útravalót többek között a traumaírás kapcsán is és arról, hogy egyre több szövegben jelennek meg a női sorsok, generációs traumák, párhuzamok. Mégis ahelyett, hogy ezt pozitívan fogadná a szakma vagy az olvasóközönség, a beszélgetésből kiderült, hogy a környezetük gyakran úgy reagál, hogy ezek már elcsépelt témák, és nem értik, miért kell már megint erről írni. Miközben valljuk be, még mindig nincs eléggé hangsúlyozva egyik sem, és egyáltalán nincs velük tele egyetlen kiadó könyvespolca sem.
A meghívottak beszélgettek még író, költő címkékről, azon belül arról, hogy ki melyiknek titulálja magát és mennyire tud vele azonosulni. Bennem ilyenkor mindig felmerül az a kérdés, hogy mennyire torzítja a szakmát ez a címkézés – irodalomtól függetlenül -, vagy hogy egyébként ki és az illető miért van felhatalmazva azzal, hogy eldöntse, adott szereplő miért pont az a jelző, amit ráaggatnak.
Miután a beszélgetés véget ért, gondolataimmal lesétáltam a koncertterembe, ahol meghallgattam az aznapi négy fellépőt és vártam, hogy a zene segítségével kizoomoljak az irodalmi szakma nehézségeiből. Az első fellépő a Sárkánygarbó volt, akiknek Kundera inspirálta szövegeivel sikerült tekerni egyet az aktuális mindsetemen, és lenyűgözve hallgattam, hogy a zene és az irodalom milyen jó szövetséges tud lenni. Ezt követően a m.a.d.a.m. band kicsit jazzes, kicsit kísérletezős, kicsit folk koncertjén kapcsolódtam okkult atmoszférához, őszinte sorokhoz és női energiákhoz. A Csalogány egyszemélyében személyes kedvencem lett, nemcsak a hangja és a zenéje miatt, hanem azért is, amilyen bátorsággal képes volt az egyhelyben álló közönség egy részéből egy körtáncos performanszt varázsolnia. Majd a Dysfunctionals-nek köszönhetően felidézhettem az alsó tagozatos, bravo újságot olvasó, Avril Lavigne-t hallgató énemet. Jól esett ebben a nosztalgiában elmerülni. A vasárnap estét és egyben a fesztivált a Szendék Zsüjával zárta, ami egy nagyon kísérletezős előadásra sikerült, benne elektronikus elemekkel, énekkel, gitárral és nagyon klassz vizuállal.
Aztán elindultam, hogy hazacsorogjak a vasárnap estére megfáradt várossal együtt. Ahogy kiléptem a Gólyából, még nem számítottam arra, hogy mennyire hirtelen fog érni a valóság: segítséget kérő, fiatal lány állított meg sírva az Orczy-n, a belváros pedig tele volt szuper-fura alakokkal, ami miatt egyedül egyáltalán nem éreztem magam biztonságban. Ez idő alatt hirtelen el is múlt a Ladyfest varázsa, amit nagyon erőltetve kellett magamba visszacsalogatnom, mert nem szeretném, hogy ne az legyen a valóságom. Nem szeretném elfelejteni, hogy megtörtént, hogy helyet, lehetőséget kapott. Nem szeretném elfelejteni a szervezőket, a fellépőket, az előadókat, a közönséget. A mosolyokat, a csillogó szemeket, az izgatottságot, a kollaborációkat, a tudatosságot, a vagányságot. Nem szeretném, hogy ki kelljen pukkadni a buborékomnak. Azt szeretném, hogy ez a buborék erős legyen és minél nagyobb. Többek között ezért is született meg ez a cikk, hogy az élményemnek nyoma maradjon, és inspiráljon sok-sok női előadót és alkotót a szcénában. Hogy keressük tovább és találjuk is meg azokat a közösségeket, ahonnan tudunk erőt meríteni, ahol önfeledten tudunk kísérletezni, és ahol magunkra találunk.
A cikket Domján Julcsi írta.
Julcsi szabadúszó újságíróként és szövegíróként dolgozik különböző online platformokon, Budapesten él. Duális útkereső: olvasó író, író olvasó, vidéki urbán, zine fanatikus, melankolikus álomkövető, közgazdász magyar bölcsész szakos hallgató.
Fotós: Kassai Rozi
Kredit: LadyFest
A cikk angol nyelvű fordítását itt találod meg.